A The New York Times 1872. október 19-i számában terjedelmes riportot közölt a magyar borokról, a hazai borfogyasztás kultúrájáról és borexport helyzetéről. A lap tudósítója hazánkat a szőlőtőkék földjének nevezte, tapasztalatai szerint pedig Magyarországon a bor olyan gyakran fogyasztott ital volt közel másfél évszázada, mint a tengerentúlon a tea.
A lap C.H.B. monogramú szerzője közel 150 évvel ezelőtt ámulattal írt arról, hogy mennyire sok szőlőtőkét látott hazánkban: a szerző beszámolója szerint még az Alföld is tele volt szőlőtőkével, igaz, az ezekről szüretelt szőlőből eléggé rossz minőségű, savas bort csináltak a helyiek. A dombosabb vidékeken azonban jó minőségű szőlőkből kiváló borokat készítettek a szélsőséges, hol nagyom forró, máskor pedig fagyos időjárás ellenére. Az újságíró szerint a magyarok sokszor ittak bort: a módosabb parasztok és a náluk magasabb rangúak naponta 2-3 étkezéshez fogyasztottak bort, nem számítva az alkalmi borozásokat. Ennek ellenére a szerző nem nagyon találkozott részegeskedéssel, amelyet azzal magyaráz, hogy a magyar borok könnyűek és bőséges fogyasztásuk elveszi az emberek kedvét a nagy italozásoktól. A szerző szerint egyébként a jó borok is olcsók voltak Magyarországon annak ellenére, hogy a bor elkészítése sok munkát és figyelmet igényel.
Részlet a cikkből
A cikk a magyar borexport kérdését is alaposan körüljárja: a lap tudósítója 1851-ben már járt hazánkban, akkor azt gondolta, hogy az ország első számú exportcikkévé válhat a bor, azonban közel két évtizeddel később azt tapasztalta, hogy kétes személyek kezébe került a borkereskedelem irányítása, a külföldiek pedig elvesztették bizalmukat a magyar borokban. A szerző szerint sokszor kiszámíthatatlan volt a borok minősége: ami az egyik évben kiváló volt, az a rákövetkező esztendőben egyenesen pocsék; sok gazda egész egyszerűen nem tudta felbecsülni bora minőségét így kiválónak tartotta azt, mások pedig nem rendelkeztek megfelelő technikával ahhoz, hogy magas minőségű borokat állítsanak elő vagy nem tárolták megfelelően a kész terméket. Az óvatlan tárolás miatt sokszor megsavanyodtak a borok a szállítás során és az is előfordult, hogy nem létező és összeöntött borokat sóztak rá külföldi kereskedőkre. A tudósító szerint az efféle gondatlan hozzáállás és a tisztességtelenség eléggé megrongálta a magyar bor külföldi reputációját, így az 1872-ben nem volt olyan különleges helyzetben az európai piacon, mint amilyet megérdemelt volna. Pedig a szerző rámutat, hogy a magyar bor exportjának az is kedvezett, hogy ezen a téren nem számított versenytársnak sem Oroszország, sem pedig Amerika, nem úgy, mint például a búza esetében, ahol kifejezetten nagy volt akkor a versengés. Látott azonban pozitív fejleményt a bor exportjával kapcsolatban C.H.B.: beszámolója szerint a Kolozsváron nem sokkal korábban megalapított Bor Társaság igyekszik majd figyelni a borok minőségére, továbbá szintén pozitívumnak tekintette a szerző, hogy sokan újítottak és például rizling és muskotály fajtájú szőlőt kezdtek telepíteni, amelyekből kiváló borok készülhetnek. A tudósító később optimizmusának ad hangot cikkében a magyar bor jövőjével kapcsolatban annak ellenére, hogy írása szerint az 1872-es esztendő alacsony profitot fog hozni a hazai gazdáknak az esőzések következtében.
A The New York Times archívumában az 1851 és 1922 közötti, továbbá az 1987 utáni cikkek szabadon hozzáférhetőek bárki által, igaz, havonta maximum tízet lehet ingyen megnézni, e felett fizetőssé válik a szolgáltatás. Az 1922 és 1987 közötti cikkek szintén elérhetőek, azonban esetükben minden cikkért fizetni kell, darabonként 3,95 dollárt.
A képek forrása: nytimes.com és pulsarecard.com.
