Még nem is élesítettem az első bejegyzést, de Jonathan Franzen már be is szólt a blognak. Na jó, persze nem közvetlenül nekem, de közvetve azért mégis.
Azt már korábban is tudhattuk, hogy Jonathan Franzen nem igazán csippantja a közösségi médiát, új könyve, a “The Kraus Project” megjelenése kapcsán azonban interjút adott (többek között) a WorldPost-nak is, amelyben újfent kifejti, hogy nemigen tetszik neki az, hogy a tömegkommunikáció, az internet és a közösségi média egy olyan kombinációt alkot, amiből szinte lehetetlen kimaradni, így eléggé totalitárius a történet. Franzen (mint az egyik legbefutottabb kortárs amerikai szerző) aggódik az írók megélhetéséért (felteszem, a sajátjáért már nem), hiszen érvrendszere szerint azáltal, hogy mostmár bárki megjelentethet gyakorlatilag bármit az interneten, egyre kevésbé fizetik meg az írást, mint szakmát. Megjegyzi továbbá, hogy az a fajta kommunikáció, amelyhez elég egy SMS-nyi karakter vagy egy blogbejegyzés, nem igazán jön be neki és nem is törekszik erre.
Jonathan Franzen a Time címlapján a Szabadság megjelenésekor, 2010-ben.
Ha rosszmájú Franzen kritikus lennék, ezen a ponton megjegyezhetném, hogy az utóbbi kijelentésen meglepődni nem lehet, hiszen a szerző sosem volt a rövid, tömör alkotások mestere, gondoljunk csak arra, hogy a legrövidebb regénye is felülről veri az 500 oldalt. Mivel azonban Franzen könyveit nagyon szeretem, így a közösségi média ellenes megjegyzéseken túllendülök (elfogadom a gondolatmenetet, habár egyetérteni nem tudok vele). Érdekes pali lehet egyébként ez a Franzen, nagyon eszes embernek képzelem el, furcsállom, hogy ennyire ellene van egynémely modern dolognak. Mindenesetre kezdő blogger és haladó (közösségi) média addiktként még mindig jobban jártam mint Oprah :)
Franzent a Szabadsággal ismertem meg. Négy könyvét olvastam eddig, így már meg is van a menetrendem Franzen könyvek olvasásához:
1, Ismerkedés: a könyv első fejezetén való átverekedés, olykor többszöri nekifutással (1-4 hónap)
2, Lángoló szerelem: a regény 80%-ának elolvasása (5-6 nap)
3, Búcsúzás: a könyv utolsó 100-120 oldalának lassú olvasása, napi maximum 20-30 oldal, tudatos leválás a szereplőkről.
Ezt a procedúrát az teszi lehetővé, hogy hosszú könyveket ír Franzen, olyanokat, amibe nehéz belemerülni, cserébe viszont ha egyszer elmerül az ember, nehéz visszatérni a felszínre.
Az általam ismert könyvek, azaz a Szabadság, a Javítások, a “The Discomfort Zone”, és a “Strong Motion” (Erős rengés) mind beszippantottak és a Javítások kivételével nehezen is engedtek. A Szabadságban megfogott, hogy mennyire stílusosan, elegánsan és hitelesen ábrázolja a testiséget és a szenvedélyt; továbbá a naplóírás, mint narráció teljesen az ujja köré csavart. A Javításokban imádtam, hogy nagyon sokszor fókuszba került Enid, az idős középnyugati házaspár női tagja, így számos helyzetet az ő szemszögén keresztül láttunk (bár ezt a könyvet kedveltem a legkevésbé a Franzen opuszok közül). Az Erős rezgésben azonosulni tudtam a férfi főszereplő Louis-zal, és pont amikor ez megtörtént a könyv váltott és Reneé került a központba, aki árnyalta a korábban körvonalazódó képet.
A “The Discomfort Zone” (hivatalos magyar fordítása nincs, talán Szorongás zónaként mondhatnánk) kakukktojás, hiszen nem regény, hanem egy fajta memoár, amelyben Franzen megírja fiatalkora fontosabb állomásait. Az iromány amellett, hogy kifejezetten olvasmányos és szórakoztató, érdekességként is szolgálhat az irodalomtörténet számára abból a szempontból, hogy megjelenik benne néhány karakterének körvonala – olykor saját személyében. Egyes irodalomelméleti irányzatok előszeretettel folytatnak diskurzust azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos tudnunk, hogy van-e önéletrajzi ihletése bizonyos könyveknek. Én személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy egy művész csak olyan problémákról és szituációkról tud hitelesen nyilatkozni alkotóként, amelyekhez valamilyen módon köze van. Ebből kifolyólag érdekesnek találtam, hogy Walter egyes karakterjegyei (pl. szenvedélyes környezetvédő énje) milyen nyilvánvalóan jelen vannak Franzenben is.
Lelkes voltam, amikor először meghallottam, hogy Franzen új könyvon dolgozik “The Kraus Project” címmel. Lelkesedésem kissé alábbhagyott, amikor megtudtam, hogy a könyv Karl Kraus esszéinek fordítását fogja tartalmazni Franzen kommentárjával, így a könyv érdeklődési körömből kikerült. Szerencsére van, ami viszont megmaradt nekem: Franzen első regénye a “The Twenty-Seventh City”. Jelentem, az fent listázott szakaszok közül az elsőben tartok még. Fejlemény hónapokon belül várható :)
A képek forrása: suchabooknerd.wordpress.com és time.com.
